Töltelékszavak: mit csinálnak valójában, és mikor kezdenek sokba kerülni

Minden tanácsadó rovat ugyanazt mondja: szabaduljon meg az «öö»-től. Szinte senki nem magyarázza el, mit keresett ott az «öö» — pedig épp ezen múlik, el tudja-e távolítani anélkül, hogy a beszéde többi részét elrontaná.

Nem szemét, hanem jelzés

Herbert Clark és Jean Fox Tree amellett érvelt, hogy az «öö» és az «ööm» szóként viselkedik: a beszélő elég szándékosan hozza létre őket ahhoz, hogy a hallgató olvasni tudja, és határozott üzenetet hordoznak — késés jön.

Leírásukban a kettő nem cserélhető fel. A rövidebb rendszerint rövid késést jelent be, a hosszabb hosszabb várakozást. A hallgató úgy használja, ahogy az autós az indexet: nem zajként, hanem információként arról, mi következik.

Ezért van minden nyelvben, a maga formájában. Ez nem a magyar, az angol vagy a japán hibája. Ez az, amit az emberi beszéd tesz, amikor egy fej valós időben, másik ember előtt rak össze egy mondatot.

Mit kezd velük a hallgató

A töltelékszó tervezési időt vesz a beszélőnek anélkül, hogy átadná a szót. Az egész alku ennyi: azt jelzi, «még az enyém, jön a folytatás» — és a másik vár ahelyett, hogy belekezdene.

Vannak arra utaló jelek is, hogy egy kis habozás inkább élesíti a figyelmet, mint tompítja: ami közvetlenül utána következik, valamivel jobban megmarad, feltehetően mert a habozás megjelöli a következő szót mint fáradságosat, tehát figyelemre méltót.

A tanács tisztességes változata tehát nem az, hogy «a töltelékszavak rosszak», hanem: van dolguk, és egy bizonyos gyakoriság felett abbahagyják annak elvégzését.

Mikor kezdenek sokba kerülni

A fordulat akkor jön, amikor a töltelékszó már nem valódi késést jelöl, hanem varrattá válik minden két mondatrész között. Innentől semmit nem hordoz — csupán az a hang, amit a száj ad ki, amíg a fej utoléri.

A hallgató a sűrűséget veszi észre, nem a jelenlétet. Egy «öö» bekezdésenként láthatatlan. Hat egy mondatban az egyetlen, amire abból a mondatból emlékezni fognak.

És épp ott kerül a legtöbbe, ahol a legtöbb a tét: előadás, állásinterjú, érdemi vita. Nem azért, mert a töltelékszavak homályossá tennék a mondandót — rendszerint nem —, hanem mert a tartalommal kapcsolatos bizonytalanságként olvasódnak, és a hallgatóság, amely épp eldönti, higgyen-e önnek, azzal dolgozik, amije van.

Miért nem működik az «egyszerűen hagyd abba»

A töltelékszó nem döntés. Folt a beszéd sebessége és a tervezés sebessége közötti résen, és a folt betiltása nem zárja be a rést.

Ezért azoknál, akik sikeresen elnyomják az «öö»-t, gyakran valami rosszabb bukkan elő: elnyújtott magánhangzó, ismételt szó, lenyelt mondatvég vagy ideges, levegővétel nélküli rohanás. A nyomásnak mennie kell valahová.

Magára a résre kell célozni. Lassítson a mondat elején, és a töltelékszónak nem lesz mit kitöltenie.

Mit tegyen helyette

Cserélje, ne törölje. A töltelékszó közvetlen helyettesítője a néma szünet: ugyanaz a hossz, ugyanaz a feladat, de higgadtságként olvasódik, nem habozásként. Eleinte képtelenségnek tűnik, mert a beszélőnek a szünet mindig háromszor hosszabbnak érződik, mint a teremnek.

Kezdje lassabban a mondatokat. A töltelékszavak zöme az első két-három szóba zsúfolódik, oda, ahol a mondat a legkevésbé tervezett. A szándékosan lassú indítás pontosan azt az időt veszi meg, amit a töltelékszó vett.

És előbb mérjen, aztán ítéljen. Az emberek mindkét irányban rosszul becsülik a saját gyakoriságukat: egyesek biztosak benne, hogy folyton «öö»-znek, pedig nem; mások nem is sejtik. Egyetlen felvétel — vagy egy számláló, amely beszéd közben fut — egy nap alatt lezárja a kérdést, és számot ad, amihez egy hónap múlva mérheti magát, érzés helyett.